„Kwaśniewskivel újabb körben találkozom, éppen a mongol kollégával koccintgat, csatlakozom hozzájuk, az elnök láthatóan szívesen veszi a váltást. Kérdezi, beszéltem-e már Buzekkel. Mondom, még nem, mire húzni kezd a közelben álló miniszterelnök felé. „Miniszterelnök úr, itt van a magyar kapcsolat, beszélni kellene vele” – mondja, s már el is tűnik.

Buzek érdeklődéssel fordul felém, tudom, nincs vesztegetni való időm, mindjárt elkezdem mondani, hogy jó lenne megállapodni a budapesti látogatás időpontjában. A miniszterelnök „bizonyítványt kezd magyarázni”, elmondja, volt egy nyomás Prága felől is, hogy menjen, annak sem tudott eleget tenni, pedig az számára érzelmileg is igen fontos lett volna (érthető, hiszen cseh területen született), s addig nem akartak dönteni a budapesti utat illetően sem. Mivel nem adom meg magam, azt mondja, valóban nagyon szeretne odautazni, a koncepció nem változott, ismeri a javaslatunkat, neki meg is felelne, hogy a hármak találkozója előtt lengyel–magyar találkozóra kerüljön sor. Másfél napos látogatásban gondolkodik, de a kérdés változatlanul a csehek részvétele.
Legnagyobb gondja az idővel van, elsorolja, hogy minden héten két napja foglalt, egyiken a minisztertanácsban, másikon az integrációs bizottságban kell elnökölnie, mert egy hete ott is ő az elnök (erről nem tudtam!). Így marad három napja, ebből kell válogatnia. Csodálkozva kérdem: három, nem öt? Nem veszi a lapot, sorolja tovább a kötelezettségeit, el kell menni az USA-ba, Angliába, Németországba és így tovább. Majd megismétli, a koncepcióban nincs változás, kizárólag időpontprobléma van. Ígérem, minderről tájékoztatom Horn miniszterelnököt, majd elbúcsúzom, mert látom, komoly sor alakult ki, türelmetlenül topognak mögöttem kollégáim, akik nem értik, mi beszélnivalója lehet velem ennyi ideig a miniszterelnöknek.”

***

Hogy közben se unatkozzunk, egy speciális eseményre kerül sor nagykövetségünkön: „táncos, zenés parti”. Ott van a varsói nagykövetek és házastársaik mintegy fele, s miután „informális, de decens” öltözetet írt elő a meghívó (a szervezőbizottság Verából és még pár nőből áll), csaknem mindenki öltönyben jön (az egyébként mindig kínosan elegáns holland van csak pulóverben, s a malajziai garbóban), majd elég hamar lekerülnek a zakók az excellenciákról.

Ehhez persze hozzásegít az is, hogy lényegében mindenki táncra perdül. A nyitótánc Strauss Kék Duna keringője, én túl sokáig tétovázom, így elvesztem a választás jogát, és kénytelen vagyok az erőszaknak engedve „megtáncoltatódni” a nálam fél fejjel magasabb svájci nagykövetné által. Játékok is vannak, ennek celebrálásában Patrick, az ír nagykövet jár az élen, olyat is kitalál, ahol egymás ölében kell kikötni, így kerülök „közelebbi kapcsolatba” előbb a portugál nagykövetnével, aztán a török nagykövet asszonnyal. Az egész buli igen jó, s főleg „érdemtelenül” megnöveli ázsiómat a diplomáciai testületben, hiszen mindenki azt gondolja, én találtam ki a dolgot. (De persze a dicsőség családban marad.